A mai bejegyzésben folytatom a Great Society tárgyalását.

---

Bevezetés

Ez előző részt ott hagytuk abba, hogy a Demokrata párt saját megítélése szerint jelentős lépést tett a fekete lakosság egyenjogúsítása felé. De alighogy elfogadták ezeket a új jogszabályokat, egy lázongás rázta meg az USA-t, a Watts. Ez komoly kérdéseket vetett fel az egész civil jogi mozgalommal kapcsolatban:

1. Biztos hogy, a civil jogok a legnagyobb probléma?
2. Ha nem akkor mi?
3. Meg lehet-e egyáltalán oldani?

Johnson személy szerint nemmel válaszolt az első kérdésre, hanem szerinte a szegénység volt a fő probléma. Ennek megfelelően a Great Society második nagy pillére a „The War on Poverty” (kb. Háború a szegénység ellen) lett. Most ezzel fogunk egy kicsit foglalkozni.

Az ellenség

Az 1960-as évek elején az amerikai populáció igen jelentős része élt szegénységben. Mint lentebb látható a lakosság kb. 20%-a.

Amit feltétlen látni kell, hogy a szegénység nem csak a városi fekete lakosság súlytotta. A szegények 78%-a fehér volt, ami alacsonyabb mint a 83%-os teljes lakosságarányuk, de egyértelműen jelentős. Ugyanakkor igaz, hogy a nem fehér lakosság 80%-a a szegénységi küszöb alatt tengődött. A szegénység területi eloszlása se volt könnyen leírható: bár a többségük (54%) városokban élt, a vidéki összlakosság 40%-a is az volt. Az egyszülős családi szerkezet is jelentős kockázati tényezőnek számított: ezen családok majdnem fele élt a szegénységi küszöb alatt.^[1] A fenti számokból gondolom látszik, hogy nem tűnt könnyű feladatnak a „háború” megnyerése. Rengeteg célpont volt, és a költségvetési források szükössége miatt nem látszott lehetségesnek mindegyikre egyszerre „lőni”. Választani kellett.

A másik kérdés, amivel szembe kellett nézni Johnsonnak inkább teoretikus volt. Mi a szegénység oka? Értelemszerűen más-más okot más más eszközökkel lehet kezelni. Két eltérő vélemény uralta a közbeszédet:

1. A szegénység az egyén problémája: Ezt az elképzelést összefoglalóan „szegénység kultúrájának” nevezték. Hívei azt gondolták, a szegénység alapvetően kulturális probléma. A szegényekből hiányzik az ambíció, a helyzetüket, mint a Végzetet fogadják el, nem küzdenek ellene. Ez a nemküzdés pedig generációk során öröklődik.
   Ennek az irányzatnak egyik ága a családszerkezetre koncentrált. Daniel Patric Moynihan kutatásai szerint azok a gyermekek, akik csonka családban nőnek fel, nagyobb valószínűséggel lesznek szegények.
2. A szegénység hatalmi kérdés. A politikai és gazdasági hatalommal rendelkező osztályok kizsákmányolják a szegényebbeket. Ezek az osztályok pedig csak úgy maradhatnak hatalmon, ha az elnyomottakat minél inkább kizsigerelik. Gondolom nem lepek meg senkit azzal, hogy ennek az irányzatnak a képviselői voltak a „civil jogok” nagy harcosai. Pl: Malcolm X vagy Saul Alinsky.

A két oldal között kibékíthetetlen volt az ellentét. A második csoport hívei gyakran „új rasszizmussal” vádolták az elsőt.^[2] Johnson egyik problémája itt kezdődött: személy szerint inkább a „szegénység kultúrája” vélemény felé hajlott, viszont a közbeszédet egyértelműen a második nézet uralta. Amikor a civil jogok harcosai a médiában a fehérek rassz alapú elnyomásáról értekeztek, igen nehéz helyzetbe hozták őt. Egyrészt hiába volt a szegények nagy része fehér, ha olyan programmal állt volna elő, ami őket segíti, akkor gyorsan ő is megkaphatta volna a rasszista jelzőt. Másrészt a szegény fehéreket is elidegenítette a Demokrata párttól ez a kommunikáció. Az pedig problémásnak tünt, hogy pénzt szerezzen a pártjától az ellenfél szavazóinak támogatására.^[3]

Hadműveletek

Economic Opportunity Act

Johnson 1964-ben kezdte beterjeszteni javaslatait a törvényhozás elé, a kezdet az Economic Opportunity Act (kb. Gazdasági Lehetőségek Törvénye) volt. Ennek a központi tartalma pedig a Job Corps és a Community Action Program felállítása.

A Job Corps egyértelműen a „szegénység kultúrája” elképzelés mentén jött létre. Lényegében ez egy munkaerő oktatási, átképzési program volt a 16 és 24 éves korosztály számára. Ami érdekes, hogy megpróbálta kiszakítani a „negatív” környezetből a programban résztvevőket: a támogatottak fizikailag elkülönített képzési központokban tanultak és laktak. Az elképzelés szerint ez segítette volna őket, hogy ambiciózusak maradjanak.

A Community Action Program (kb. Közösségi Akció Program) a Job Corpsal-sal ellentétben a felnőtt lakosságot célozta. A programot a Ford Foundation „Gray Areas” programja inspirálta. A cél az volt, hogy a közvetlen demokrácia eszközeivel javítsák a szegények életkörülményeit. Az alapötlet egyszerű:
A szegények eszköztelennek érzik magukat arra, hogy megváltoztassák a Sorsukat?
Akkor tanítsuk meg őket, hogy befolyásolhatják a végzetüket. Hozzunk létre egy fórumot aminek mindenki részese lehet és valós politikai hatalma van helyi szinten. Ezek az újonnan létrehozott, alulról irányított szervezetek voltak a Community Action Agency-k, a számukra központi pénzeket biztosító szervezet pedig az Office of Economic Opportunity.

A törvény közvetlenül a választások előtt került a törvényhozás elé, így Johnson nem mert megkockáztatni egy esetleges politikai kudarcot. Hiába támogatták prominens alakok mint: Robert Kennedy, McNamara, Chicago, Detroit és New York polgármesterei, a program kritikája is erős volt. A republikánus oldal a 1930-as évek olcsó másolatát látta a törvényben,^[4] a gyáriparosok szerint pedig az egész egy hiba volt.^[5] Ennek meg is lett a következménye: Egyrészt bár elfogadták, új forrást nem rendeltek a programok mellé, hanem költségvetési átcsoportosításokból finanszírozták. Másrészt az első évre elfogadott 800 millió dollár a szegény lakosság 1%-ának elérésére volt elegendő.

A források csekélysége miatt a Job Corps program nem célozhatott meg sokakat. A program szervezői nagyon bízhattak magukban, mert a kőkemény hosszútávú munkanélküliekkel kezdtek. A résztvevők egyharmada nem volt képes egyszerű mondatokat elolvasni, felének a matematikai tudás az általános iskolai 5 osztályban elvártak alatt volt. Értelemszerűen ez leszűkítette a lehetőségeket az átképzésre. Ezeknek az embereknek a nagy részét a szolgáltató szektor alacsony fizetési kategóriába tartozó munkaköreire képezték át. A jövőbeli alacsony fizetés csak az egyik probléma volt. A program egyáltalán nem koncentrált munkahely-teremtésre. Az általános elképzelés az volt, hogy majd a magán szektor hoz létre munkahelyeket. Ez meg is valósult, a gazdaság egy felívelő szakaszban volt, de az új munkahelyek halmazának és a Job Corps képzéseknek nem nagyon volt közös metszete. Magyarul nem olcsó szolgáltató szektorbeli munkahelyek keletkeztek.

A Community Action Agency sem teljesen úgy sült el ahogy Johnson és környezete remélte. 1964-ben éppen zajlott egy elmozdulás a civil jogi mozgalmak területén a radikálisabb, például a Fekete Párducok, irányába. Ezek a szervezetek a „fehér rasszizmus” elleni harc egyik csataterét látták az Ügynökségekben. Úgy pedig nehéz alulról építkezve közvetlen demokráciát csinálni, ha az egyik csoport folyamatosan ki akarja túrni a másikat. Ennek meg is lett a következménye, a közvélemény szemében a program a fekete amerikaiak érdekében jött létre, és a fehér többség hiányában az alulról szerveződés elmaradt.^[6]
A program olyan szinten negatív megítélés alá került, hogy 1966-ra már maga Johnson is nyilvánosan kritizálta a CAA-ban megfigyelhető eseményeket. De ami nagyobb probléma, nem csak ő, hanem minden polgármester kihátrált a program mögül. Az egész helyzetet jól szimbolizálja, hogy a kommunista identitású és Marcolm X-el szorosan együttműködő Saul Alinsky-i a Syracuse városi CAA fizetett alkalmazottja lett. Alinsky a város polgármestere William F. Walsh szerint klasszikus Karl Marx féle osztályharcként képzelte el az alulról való építkezést. Az együttműködésre való „nyitottságnak” meg is lett az eredménye: 1966-ban módosították a törvényt és lehetővé tették a városvezetésnek, hogy saját maga válaszon CAA-t ha több is működött a területén. Gondolom senki nem fog meglepődni, hogy Alinsky és társai nem voltak a választott szervezetek között. Persze ezzel visszaértünk az eredeti problémához: a szegények úgy érzik nincs beleszólásuk a dolgokba, ami nem is teljesen hamis, mert egy a középosztályra támaszkodva megszavazott polgármester lényegében eldönthette melyik szegény képviselettel akar szóba állni, és ezzel azt is, hogy melyik kap központi támogatást.

A rassz alapú politizálás nem csak a CAA-ra terjed ki,^[7] A Job Corps programban szintén felülreprezentáltak voltak a feketék. Értelemszerűen fiatalok és szegények, akik nem meglepő módon fogékonyak voltak a szegénység hatalmi problémaként való ábrázolására. Ennek meg is lett a következménye: több lázongás is kitört a Job Corps táborokban. Amire persze jött is a válaszcsapás: 1965-ben a törvényhozás engedélyezte, hogy a tagállamok kormányzói megvétózzák az Office of Economic Opportunity programjait. Ezt a kormányzók aktívan ki is használták: a következő három évben 30 darab OEO tervet söpörtek le az asztalról.

Jó hír is volt ebben az évben. A választások után Johnson bátrabban kért pénzt a programra, és megduplázták a forrásokat, másfél billió dollár állt az OEO rendelkezésre. De igazság szerint ez még mindig csak csepp volt a tengerben a feladat nagyságához képest.

Ezzel ki is fogyott a lendület mindenkiből. Johnson egyre inkább belegabalyodott a Vietnámi problémába. Vietnám elszívta a költségvetésből az összes tartalékot: 1965 és 1972 között 128 billió dollár emésztett fel. Ugyanebben az idősávban 15 billió jutott a szegénység elleni „háborúra”. A közvéleményt az egyre-másra kitörő lázongások is a szegénységi programok ellen hangolták. 1967-ben 164 lázongás volt az első kilenc hónapban. Sok fehér szavazó úgy érezte a War of Poverty a jutalom a lázadásért.

Head Start Program

1965-ben a Office of Economic Opportunity egy új programot indított a War of Poverty keretében: Head Start-t. A program célja az óvodás korú gyermekek támogatása volt. Az USA-ban, Angliához hasonlóan két fajta oktatás érhető el az óvodás korú gyermekeknek: nursery és preschool. Az elsőt magyarul óvodának fordítanám abban az értelemben, hogy itt a gyerekek inkább egyfajta gyerekmegőrzőben vannak. Ezzel szemben a preschool inkább iskolai előkészítő. Értelemszerűen a preschoolból érkező gyermekek előnyben vannak az iskola első éveiben: kevésbé ismeretlen az iskolai szabályrendszer számukra, valamennyi tudást is elsajátítottak. Viszont van egy bökkenő: az iskolai előkészítő drágább, ennek következtében a szegényebb családok gyermekei már az iskola első évében hátrányba kerülnek. Ezt a problémát hivatott megoldani a mai napig futó Head Start Program.

Az egyik résztvevő így foglalta ezt össze a tanárok feladatát:^[8]

Head Start tanárok alapvető tanulási készségeket adnak olyan gyermekeknek, akik sokszor életükben nem nyitottak ki egy könyvet vagy fogtak kézbe ceruzát, ettek almát vagy használtak kést és villát. Néhány esetben alig beszélnek, mert nincs aki beszélgetne velük.

A korábban emlegetett két programmal ellentétben a Head Start megítélése mai napig többé kevésbé pozitív. Persze ezt nem jelenti azt, hogy nem lettek volna ellenzői. Egyes esetekben a Ku Klux Klan felgyújtotta az iskolákat vagy a tanárok házait. Néhányan azt állítják, hogy az egész program fölösleges, mert a preschoolból származó előnyök eltűnnek a magasabb osztályokban. De talán a program támogatottságát jelzi, hogy napjainkban a gyerekek 10%-a részesül a programban, fejenként 8000 dolláros évi költségvetéssel.

Elementary and Secondary Education Act

Az Elementary and Secondary Education Act az iskolákban zajló háború megnyerését szolgálta. Johnson, mint egykori középiskolai tanár szívügyének érezte ezt a problémát, de egy számunkra talán nehezen érthető komoly nehézséggel kellett szembenéznie: az amerikaiak jelentős része nem gondolta, hogy az oktatás központi kormányzat hatásköre lenne. A konfliktus az egyházi iskolák körül robbant ki, a protestáns egyházak ragaszkodtak ahhoz, hogy saját maguk dönthessenek a tananyagról. Ezzel szemben a Római Katolikusok vehemensen tiltakoztak az ellen, hogy az egyházi iskolák kimaradjanak a központi költségvetési forrásokból. Ezért hajlandók voltak a tananyagban is engedményt tenni. A problémával már Kennedy elnök is szembesült, ő nemes egyszerűséggel a könnyebiek utat választotta: nem erőltette a kérdést. Johnson ebből a szempontból más volt, és végül sikerült is megoldást találni: a támogatást gyermekek után utalták és nem iskolák rászorultsága alapján. A törvényt végül 1965-ben fogadta el a törvényhozás minkét háza.

Hogy lássuk menyire volt fontos ez a törvény kezdjük az első pontjával: az US Department of Education létrehozása. Ez kb. a mi Oktatásiügyi minisztériumunk.^[9] Ebben a pontban szintén meghatározták, melyik iskolák kaphatnak központi pénzt: azok ahol a hallgatok 40%-a a Department of Education által meghatározott szegénységi küszöb alatt él.

A további pontok olyasmik voltak, mint iskolai könyvtárak támogatása, oktatással kapcsolatos kutatások pénzelése stb. Két rész lehet még érdekes talán számunkra: az első, hogy a törvény előírta, hogy a központi szervek nem szólhatnak bele az iskolák személyi kérdéseibe, se tanulói, se oktatói szinten. A második 1967-ben nem tűnt jelentősnek, de napjainkra az lett: megteremtette a spanyol–angol kétnyelvű iskolák lehetőségét.

A törvény szinte egyik napról a másikra megoldotta a déli államok szegregált iskolainak kérdését.^[10] Lényegben minden civil jogi nyomásgyakorlás nélkül a déli iskolák felszámolták az elkülönítést, hogy hozzáférhessenek a központi pénzekhez. Ezen nincs mit csodálkozni, mint említettem a szegények nagy része fehér volt, így sok déli iskola tudott többletforráshoz jutni a programnak köszönhetően.

A sikerek mellett problémák is voltak. Talán a legjelentősebb, hogy gyakran az önkormányzatok lenyelték a pénzt. Arra használták az új központi forrásokat, hogy csökkentsék a saját hozzájárulásukat az iskolák fenntartásában. A történet végén az oktatási intézmények ugyanannyi pénzből gazdálkodtak, csak más fizette a számlákat. Értelemszerűen így nem nőtt a szegény családból származó diákok teljesítménye.

A törvény általános támogatást élvezett. A törvényhozás rendre több pénzt fogadott el a programok számára, mint amennyit Johnson kért, még 1968-ban is amikor politikailag már megbukott. Három év alatt a költségvetés megduplázódott 1 billió dollárra.

Modell városok

A 60-as évek az USA-ban a kertvárosok virágzásáról szóltak, de ennek ára volt. A szegények számára elérhető lakások mennyisége rohamosan csökkent. Minden egyes, újonnan épült kis-jövedelműeknek is elérhető lakásra négy lebontott jutott. A városok régi lakónegyedei egyértelműen lefelé csúsztak: aki tehette kertvárosba költözött, a helyükre beöltöző szegények pedig lefelé nyomták a környék ingatlanárait. Ez elindított egy lefelé tartó örvényt ami létrehozta a mai „gettókat”. A közvélemény figyelmét a problémára a lázongások hívták fel. A korábban említett Watts is részben ennek a folyamatnak volt köszönhető. A Civil Rights Act tiltotta ugyan, hogy a központi költségvetésből pénzt kapjon bárki, aki szegregál. Ez a legkevésbé se érdekelte a magán ingatlanszektort, ők amúgy se kaptak semmit az államtól. A magán ingatlanok nagyrészt elérhetetlenek voltak a kisebbségek számára, így ők kénytelenek voltak a városok meghatározott kerületeiben letelepedni. Jó példa Detroit esete. A város ezekben az időkben fénykorát élte, az autóiparnak köszönhetően a fekete középosztály is megerősödött. Ugyanakkor a fekete lakosság 70%-a a város legszegényebb kerületeiben lakott, és 60%-uk bérlő volt. A fehérek esetében ugyanezek az arányok 17 és 35% voltak.

Ilyen körülmények között került kidolgozásra a Model Cities Program. Célja a városi szegény lakosság életkörülményeinek javítása volt. Két súlyos akadályt kellett volna leküzdenie: az első a források kérdés volt. Az amerikai városi szegény lakosság létszáma akkora volt, hogy nem látszott honnan lehet elegendő pénzt előteremteni a városrehabilitációra. A második a munkahely. A városok területi struktúrája jelentősen átalakult az előző két évtizedhez képest. A szegények által betölthető, főleg gyári munkahelyek, a városhatárokon kívülre költöztek a 60-as évek végére. Ez azt jelentette, hogy hiába is újították fel a városi szegénynegyedeket. A lakók ugyanúgy nem tudták karbantartani, jövedelem hiányában, mint korábban, és egy idő után minden megint tönkrement.

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a fenti két probléma közül egyiket se sikerült megoldani. A Kongresszus, föleg a lázongások miatt megfordult közhangulatot követve, nagyon szűkmarkú volt. Amikor mégis megvalósult a felújítás, az se feltétlen szolgálta a szegények érdekeit. Gyakran dzsentrifikálódtak
a felújított negyedek.^[11] Az önkormányzatnak megérte kitúrni a szegényeket, mivel így több adóhoz jutott és a szegénységgel kapcsolatos kiadásai is csökkentek.^[12]

Bár a program a céljai közelébe se került, valamiben hasznos volt: kinevelt egy új réteg fekete és hispán helyi politikust. Ez annak, köszönhető, hogy a program feltétele volt a helyi lakosság bevonása a megvalósításba. Ez egyrészt ideglenes munkahelyeket teremtett, de hosszabb távon még jelentősebb volt a helyi politikai szerveződések erősödése.

Nem meglepő módon a közvélemény szemében ez egy újabb fekete program lett. A támadói könnyen mutattak rá, hogy a legtöbb szegény fehér, mégis a feketék által lakott városrészeket célozták csak. Ezt a negatív képet meg könnyű volt néhány, a lázongásokról készült képpel „finomra hangolni”.

Végszó

Mi végül is a konklúzió a War of Proverty-ről? Siker volt, vagy kudarc? Nehéz erre egyértelműen válaszolni. Az biztos, hogy nem érte el a célját abban az értelemben, hogy a szegénységet nem sikerült felszámolni. Ugyanakkor a 1960-as évek eleji 20%-ról egy évtized alatt kb. 12% százalékra csökkent a szegénységi küszöb alatt élők száma. Hogy ez mennyiben köszönhető a „háborúnak” azt nehéz megmondani. A gazdaság jó állapotban volt, az olajválság előtt a foglalkoztatás egyértelműen nőtt. Feltételezhető, hogy a program nélkül is csökkent volna a szegénység. De mennyivel, és mi lett volna a válság után? Ezt nem lehet megválaszolni.

Ami egyértelműnek látszik az, hogy a hatvanas évek második felében sem történt komoly vagyonátcsoportosítás a szegények felé. Ennek egyik oka, hogy egyszerűen nincs szükség azokra a munkákra, amiket ők végeznek.^[13] Ezen a program eleinte nem is próbált segíteni. Amikor meg a munkahely-teremtés szóba került Johnson politikai karrierje véget ért.

A programok szintén nem tudták kezelni a rassz alapú ellentéteket. Lényegében egy aktív gyűlölettel teli kisebbség kisajátította magának a War of Poverty nagy részét, ami viszont visszaütött a támogatás elvesztésében, és korlátozta az elérhető eredményeket. A vietnámi háború véget ért, de a felszabaduló pénzek nem a szegénység elleni küzdelemre lettek elköltve később se. Sőt, megindult a programok fokozatos leépítés.

Johnson napjaiban bukott politikusnak számít. Legfőképp a vietnámi háború eszkalálódásában játszott szerepe miatt. Ennek ellenére én sokra becsülöm. Elnöksége alatt három olyan problémával (civil jogok, szegénység és egy kiterjedt háború) nézet szembe egyszerre amivel más elnökök nem.

Irodalomjegyzék

Reklám

A bejegyzés az ingyenes valós idejű közös munkát támogató online μr² Markdown szerkesztővel készült. A Markdown változat letölthető innen, egy szebben formázott HTML, EPUB és PDF változat pedig: innen

Végjegyzetek

1. Érdekes lenne ugyanezeket a számokat megnézni most nálunk. ↩︎
2. Pl. Moynihan is megkapta ezt a jelzőt, miután rámutatott, hogy a fekete családok között sokkal nagyobb a csonka családok száma, mint a fehéreknél. Ebből levonta a következtetést, hogy nem kell rasszizmus ahhoz, hogy a feketék szegényebbek legyenek. Elég a rosszabb családszerkezet. Erre James Farmer azzal vádolta meg, hogy a civil jogok problémáját a „feketék mentális problémájának” akarja feltüntetni. ↩︎
3. Ezt a lécet mai napig nem sikerült a Demokrata pártnak megugrania. Jól látható mennyire a rassz alapú elnyomásban gondolkodnak, és ez milyen fokon érzéketlenné teszik őket a fehér szegény réteg (Trump szavazók) problémái irányába. ↩︎
4. Nem is teljesen tévesen. ↩︎
5. Szerintük a törvény a megszavazott költségvetéssel jelentéktelen hatást tud kifejteni, viszont annak se látták értelmét, hogy nagyobb pénzeket rendeljenek mellé. Inkább úgy gondolták, hogy adócsökkentésre kellett volna a pénzt fordítani. ↩︎
6. Megint egy érdekes pont számunkra. Amerikában 70 millió Trump szavazót rasszistáznak le, nálunk meg a 43%-nyi Fidesz szavazót tüntetik fel, mint félrevezetett idiótákat. Utána meg megy a sírás, hogy ezek az emberek miért támogatják az említetteket. Ideje lenne észrevenni, ha páros lábbal beleszállunk valakinek az érzelmeibe, az nem fog velünk együttműködni. Még akkor se ha amúgy jót akarunk nekik. Ha változást akarunk, félre kellene tenni ezt a szellemi arroganciát, és csöndben hallgatni mit gondolnak azok, akiken segíteni akarunk. Még akkor is ha hülyeséget mondanak. Ha tényleg okosak vagyunk ki tudjuk válogatni a zajból azt, ami tényleg hasznos.] ↩︎
7. Nem találtam statisztikát 1965-re, de 1968-ra a Job Corps képzésben résztvevők 58% fekete volt. ↩︎
8. Nyers fordításban, eredeti angol szöveg lsd. Andrew: 76. old. ↩︎
9. Csak viszonyításként a magyar Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumot 1848-ban hozták létre. ↩︎
10. Hoppá! Milyen meglepő, hogy ami nem ment erővel, rasszistázva a délieket, ment amikor jutalmat kezdtek osztani. Ezen most is sokan elgondolkodhatnának. ↩︎
11. Még egy pont ami mai napig probléma. Budapesttől, Athénen át Barcelonáig sok helyen ugyanez a történet zajlik. Az önkormányzat felújít közpénzen, majd a szegények kiköltöznek a középosztály és a Airbnb turisták meg be. ↩︎
12. Ezen talán el kellene gondolkozni azoknak, akik az önkormányzatok nagyobb önállóságát támogatják. Erősebb önkormányzatok egyben erősebb területi különbségeket is jelentenek. ↩︎
13. Értsük meg végre, szükség van az alacsony képzettségekkel betölthető munkahelyekre! Frászt kapok amikor értelmiségiek arról papolnak, hogy nem kellenek „összeszerelő” üzemek. De kellenek, persze nem csak azok, de egy betanított munkásnak fontosabb az állami támogatás, mint egy informatikusnak. A második nagy valószínűséggel tud magának munkát találni. ↩︎