Kikapcsolódásként egy kicsit más témájú írás lesz a mai bejegyzés. Requiem egy álomért: egy társadalom szegények nélkül.

---

Kennedy

A feketék hátrányos helyzete egy régóta megoldatlan problémája volt az Egyesült Államoknak. A Demokraták által vezetett déli államok lényegében folyamatosan próbálták akadályozni érvényelsülésüket. A tiszta szegregációs intézkedések mellett, pl. külön iskolák; a törvényben garantált választói jogaikat is próbálták korlátozni mindenféle helyi jogszabállyal.

A nagy nyilvánosság számára ez 1951-ben, a Brown v. Board of Education üggyel lett ismert. Ekkor a USA legfelső bírósága kimondta, hogy az elkülönített oktatás állampolgári egyenlőtlenséget jelent^[1], és azt a tagállamoknak fel kell számolniuk. A problémaezután a döntés után stabilan bekerült az Államok közbeszédébe. Az ötvenes években folyamatosan erősödött a téma és az utcai politika részévé vált. Szervezetek tömege jelent meg mindkét oldalon, tüntetések és ellentüntetések zajlottak, néha pedig fizikai összeütközésre is sor került.

A törvényhozás, a Demokratákkal az élen megpróbálta kerülni a témát,^[2] de idővel szembe kellett nézniük azzal, hogy kezd az irányítás kicsúszni a kezükből. A March on Washington for Jobs and Freedom^[3] rendezvény, 1963-ban már komoly tömegeket mozgatott meg. Martin Luther King itt elhangzott: „I Have a Dream” szónoklatát az egész országban médiafigyelemet kapott. Ilyen körülmények között politikailag hiba lett volna, ha Kennedy, az aktuális elnök, nem próbál beállni a megmozdulások mögé. Kennedyt személy szerint amúgy irritálta az egész utcai mozgalom. Elődeihez képest egyenlőségpárti elnőkként, nem értette, miért kell ilyen látványos megmozdulásokkal muníciót adni az USA-t kritizáló szocialista tömb számára.^[4] Az nyilvánvaló volt, hogy a helyzet egyre fokozódik, a Malcom X-el megjelent fegyveres szárny élesztőként hatott a fehér szélsőségesekre is. Elég sokat árthatott volna Kennedy imázsának, ha fegyveres összetűzésre került volna sor a felek között. Ezt mérlegelve eldöntötte, hogy lépni fog, úgyhogy a „Best and the Brightest” csapat nekiállt a megvalósításnak:

„Hölgyeim és uraim, élő közvetítésünk következik a Fehér Ház Ovális terméből. Mai darabunk: Report to the American People on Civil Rights, írta: Ted Sorensen, előadja: J.F. Kennedy”. A darab akkora siker lett, hogy Kennedynek ráadást kellet adnia:

Ez nem mindenkinek tetszett, a ráadás másnapján egy más témájú, de Kennedynek fontos „Area Redevelopment Administration” gyorsan el is bukott a törvényhozás előtt, a déli Demokratáknak köszönhetően. Bár nyíltan nem mondta ki senki, de a vereség figyelmeztetés volt az elnöknek, saját pártjában sem számíthat mindenki támogatására az állampolgári jogok ügyével kapcsolatban.

Kennedy 1964 Június 19-én elküldte a Civil Rights Act tervezetét a Törvényhozásnak. A tárgyalás megkezdése előtt felhívta a figyelmét a képviselőknek, hogy a törvény elutasítása esetén eszkalálódhat az utcai gyülölet és az erőszak az utcákon.^[5]. Kennedy nem élte meg a törvény elfogadását, 1963 november 22-én merénylet áldozata lett. Utódja, az alelnöke Lyndon Baines Johnson lett, aki a törvény elfogadását, mint Kennedy emléke előtti tisztelet kérdéseként tüntette fel.

Johnson

Johnson, szerintem, messze alulértékelt amerikai elnök. Személy szerint többre tartom Kennedynél. LBJ szociálisan kifejezetten érzékeny volt. Míg Kennedynek az álmai látványosak voltak, addig Johnsoné hasznosak. Szegény texasi családban született, tanárként végzett és élete végéig kisebbrendűségi érzéssel küszködött a többségében kiváló, magán oktatást kapó Washingtoni társaságban. A tanárképző főiskola elvégzése után egy, főleg mexikói gyerekek által látogatott, középiskolában helyezkedett el. Az itt szerzett tapasztalatok egy életre nyomot hagytak benne. Lehetett bármilyen tehetséges a diák, ha családja anyagi helyzete miatt esélye se volt kibontakozni. Ő akart az elnök lenni, aki megtöri ezt az ördögi kört és majd a történelemkönyvekben úgy szerepeljen, mint aki kiemelte a szegénységből az amerikai tömegeket. Ez az álom a Great Society programban öltött testet. A most kezdődő bejegyzéssorozat pedig ezt az álmot járja körül, és megnézzük mi sikerült belőle, és mi nem. Véleményem szerint, ez nem csak egy történelmi érdekesség, hanem tükör. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy lássuk, hogy Johnson kudarcot vallott. A problémák, amikre célzott, még ma is velünk élnek, és nem csak az Egyesült Államokban. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy valaki hasonlóságot találjon a cigányok és a feketék helyzete, vagy a gettó és a Hős utca között. Vagy esetleg tovább mehetünk és párhuzamosíthatjuk az EU és Magyarország viszonyát a Szövetségi állam kontra Tagállamok viszonyához.

Vissza a Civil jogokhoz. A Törvényhozás zökkenőmentesen elfogadja a törvényt, viszont a szenátusban hosszú harc kezdődött a déli Demokraták vezetésével. A fő ellenérv az volt, hogy szép ötlet az egyenlőség, de nem kikényszeríthető. Ha erőszakkal akarjuk megvalósítani, az vissza fog ütni. Végül az ellenállás megtört és 1964 július 2. a törvényt elfogadja minkét ház.

Civil Rights Act

Miről is szólt ez a törvény?

• Megtiltja a szavazók megkülönböztetését faji vagy nemi alapon. Ugyanakkor nem tiltotta például az oktatási alapon történőt. Amit később ki is használtak, mivel a feketék között nagyobb volt az írástudatlanság.
• Előírja a nyilvános helyeken való egyenlő bánásmódot.
• Tiltja a faji alapú szelektív közösségi intézményeket. Pl. az állami iskolák nem utasíthatnak el valakit csak azért, mert színesbőrű. A tiltás nem vonatkozott a magán intézményekre.
• Nem kaphat központi költségvetési pénzt az, aki a fenti szabályokat nem tartja be.

A fenti listából az utolsó az igazán érdekes. Bár papíron korábban is garantálva volt az egyenlőség, de be nem tartásának semmi következménye nem volt. Az utolsó pont lényegi változást hozott ezen a téren. A központi pénzektől való elzárással komoly károk elé nézet az, aki nem tartotta be a törvényt.

A törvénynek persze nem csak jogi, hanem politikai következményei is lettek. Ekkor alakult ki a Republikánus és a Demokrata pártot máig jellemző területi megosztottság. Korábban dél mindig Demokrata volt, 64-ben, a törvény elfogadása után tartott választásokon lett elöszőr déli Republikánus szenátor ^[6]. A Demokrata párt lényegében elvesztette a korábbi stabil bázisát képező déli fehér közösséget. Ugyanakkor joggal remélhette, hogy a fekete szavazók őt fogják támogatni. Ez meg is valósult. De volt egy probléma: csak a feketék 25% volt regisztrálva, mint szavazó. A szavazók regisztrálása helyi feladat, amit a déli államok szabotáltak. Csak 1964-ben a szövetségi United States Department of Justice 67 esetben indított eljárást a helyi szervek ellen ilyen okok miatt. Viszont kiderült, hogy még a délen lévő szövetségi bíróságok is akadályozni szeretnék a regisztrációt, így az esetek többségében érdemi döntés nem született.

A Demokrata Párt szerencséjére egyelőre nem volt szüksége a kisebbségi szavazatokra. 1964. elnökválasztási év volt, és Johnson soha nem látott győzelmet aratott. Ez több oknak volt köszönhető, például a Republikánus Párt teljes megosztottságának is. Mindenesetre az új amerikai elnök kényelmes többséget szerzet mind a Szenátusban, mind a Kongresszusban.

Johnson a győzelem után elérkezettnek látta az időt az álma megvalósítására. A civil jogok helyett a szegénység kérdésére akart öszpontosítani. És elindítani a War on poverty ^[7] programot. De a dolgok nem a tervei szerint alakultak.

Selma

A civil jogi mozgalmak nem voltak elragadtatva a helyzettől. Papiron ugyan kaptak jogokat, de a végrehajtás igencsak akadozott, megint. Valamit ugyanakkor tanulni véltek a Civil Rights Act elfogadásából: az utcán ki lehet vívni a győzelmet! Ha elég erősnek tűnnek, a Demokrata párt engedni fog. Rövid távon igazuk lett, de hosszú távon a dolog visszaütött. A sokak által kvázi szentként tisztelt Martin Luther King direkt páros talppal beleszállt a déli fehér lakosságba, remélve, hogy sikerül kiprovokálnia egy olyan eseményt, ami elég nagy média figyelmet ad az ügyüknek. Kingék a déliek gyenge pontjára vadászva ráakadtak Selma városkára. Tökéletes helyszín volt számukra:

• fekete többségű lakosság – öszlakosság 57%-a
• nagyon kevés regisztrált fekete szavazó – 1% az összes potenciális szavazónak
• faji ellentétek csúcsra járatva – szinte a teljes fehér lakosság egységesen a feketék ellen volt. A városban erős volt a Ku-Klux-Klan és a Citizens’ Councils. Egyedüli kivétel a kevés számú római Katolikus volt, akik a Society of Saint Edmund szervezet köré tömörülve teljes mellbedobással támogatták az egyenlőséget.
• egy elvakult fehér seriff – James Clark a primitív militáns szemlélet mintapéldánya volt. Nyíltan viselte a „Soha nem integráljuk a feketéket” kitűzőt és minden problémát erővel akart megoldani. Ez a fickó egy isten áldása volt Martin Luther Kingéknek, egyértelmű volt, hogy ha valakit, akkor őt bele lehet rángatni egy hülyeségbe.

Miután meglett a helyszín, a gépezet beindult: 1965 januárjában felvonulások és gyűlések követték egymást Selmaban. King mindent megtett azért, hogy letartóztassák és figyelmet kapjon a médiában. De jött egy nem várt akadály. A város új polgármestert választott 1964-ben: Joseph Smithermant^[8]. Smitherman szintén utálta még a gondolatát is az integrációnak, de úgy gondolta, hogy a legjobb módszer a megakadályozására a csendes szabotálás. Egyáltalán nem illet a terveibe a médiafigyelem, amit Kingék okoztak, így nem sétált bele a csapdájukba. A polgármester alá rendelt 30 fős városi rendőrség, a fekete aktivisták helyett, a szintén a városba érkező National States’ Rights Party és az Amerikai Náci Párt vezetőit tartóztatta le. Ez meg a másik oldal idiótáit bátorította fel, így megérkeztek a városba Malcolm X emberei is. Szóval két hónap alatt sikerült a várost egy szép puskaporos hordóvá változtatni, ahol mindenféle fegyveres szélsőségesek találkoztak és próbáltak közelebbi „ismeretséget” kötni egymással. A fekete szavazók regisztrálása eközben nem haladt előrébb. A fehér munkaadók szép csendben feketelistára (olyan értelembe is, hogy csak feketék voltak a listán) tettek minden helyit, aki részt vett a tüntetéseken. Kingék két hónapos erőlködésének végére sikerült 2%-ra feltornázni a regisztrált színesbőrű szavazók számát. Ez elég sovány eredmény volt.

Ekkor viszont megütötték a főnyereményt: 1965 február 18-án az egyik állami rendőr lelőtt egy tüntetőt. A rendőr állítása szerint önvédelem történt, mivel azt hitte, hogy fegyvert akar rántani a 26 éves fekete.^[9] Az eset újra meglökte a civil jogi mozgalmak lassuló kocsiját. Persze a városvezetés, teljes joggal, ezek után minden demonstrációt veszélyesnek ítélt, és betiltotta őket. Sajnos nem számoltak Clark primitívségével. 1965 március 7-én egy engedély nélküli tüntetésre került sor. Clark erre behívta az összes fehér férfit és felfegyverezte őket. Értelemszerűen a legjobb feltétele a szakszerű rendőri intézkedésnek, ha a képzetlen, indulatos tömeg kezébe fegyvert adunk.^[10] Miután a tüntetők nem engedelmeskedtek a feloszlatási felszólításnak, élő televízió adásban a seriff szétverette őket. Kingék^[11] csomagolhattak is, meg volt amiért jöttek. Jonsonnak nem volt más választása a „War on Property” elé kellett vennie a „Voting Rights Bill” beterjesztését és tárgyalását a törvényhozásban.

Voting Rights Act

Mint látható volt az USA szövetségi berendezkedése miatt a tagállamok sikeresen tudták szabotálni a Civil Rights Act. Erre az egyetlen megoldás az lehetett, hogy növeljék a szövetségi kormány jogkörét a tagállamok kárára. Ez is történt. Az frissen elfogadott „Voting Right Act” feljogosította a szövetségi államot, hogy megfigyelőket küldjön a szavazók regisztrálásának felügyelésére, amennyiben azok az úgynevezett „Coverage formula” alá esnek. Az USA történetében először fordul elő, hogy sérült a szövetségi államok egyenlősége. A törvény lényegében kimondta, hogy a déli államok megbízhatatlanok és a szövetségi államnak extra jogai vannak.^[12]

Mik voltak ezek a jogkörök:

• A szövetségi államnak jóvá kellet hagynia minden helyi jogszabályt előzetesen, ami a választásokkal kapcsolatos.
• A szövetségi állam megfigyelőket küldhetett az érintett területek választásaira.

Ez talán nem tűnik túl sokknak, de igazából jelentős. A szövetségi államnak sokkal nagyobb erőforrásai vannak, mint a helyi közösségeknek. Ha a megfigyelők jelentése miatt egy város szövetségi tűzbe került, akkor nem volt túl nagy esélye. Ez okozhatta a szövetségi pénzek elzárását, költséges bírósági pereket^[13] és negatív média figyelmet.

A törvény után megugrott a déli területeken a szavazatregisztrálások száma. De a Demokraták bánatára nem csak a feketéké, hanem a fehéreké is. 1967-re a fehér lakosság 90% regisztrált szavazó volt az érintett államokban. Ez időlegesen a Republikánus pártnak jelentett előnyt, mivel a fekete szavazók regisztrálása még így is lassú volt.

A Voting Rights Act után Johnson úgy érezte eljött az ő ideje. De gyorsan kiderült, hogy az újonnan elfogadott törvények nem lesznek elegendők arra, hogy abba maradjanak az utcai megmozdulások. Öt nappal a törvényerőre emelkedés után kitört a Watts zavargás. Los Angeles feketék lakta körzetében csak 14 000 Nemzeti Gárdista tudott rendet tenni. Az eredmény: 3500 letartóztatás, 34 halott, 40 millió dollár kár. Egy olyan városban, ahol elméletileg minden rendben volt, és nem szerepelt a „Coverage formula” által kijelölt területek közö.tt. Ráadásul épp akkor kapott egy nagy lökést az egyenjogúságuk. Sokak szemöldöke felszalad ekkor: Hogy is van ez?

Végszó

A következő részben megnézzük, hogy …

Végjegyzetek

1. „separate educational facilities are inherently unequal” ↩︎
2. Talán érdekes történelmi tény, hogy amíg a békés irányzathoz tartozó fekete vezetők a Demokrata párthoz húztak, addig a radikálisabbak, inkább a Republikánusokhoz. ↩︎
3. kb. Washingtoni menet munkáért és szabadságért ↩︎
4. Gondolom nem jött le neki, hogy a szép szavai nem garantálnak anyagi biztonságot és megbecsülést a feketéknek. ↩︎
5. Eredeti: „continued, if not increased, racial strife—causing the leadership on both sides to pass from the hands of reasonable and responsible men to the purveyors of hate and violence, endangering domestic tranquility, retarding our Nation’s economic and social progress and weakening the respect with which the rest of the world regards us.” ↩︎
6. John Tower ↩︎
7. kb. Háború a szegénységgel ↩︎
8. Aki amúgy 1964. és 1975 között vezette a várost ↩︎
9. Jimmie Lee Jacksonnál nem volt fegyver. De mielőtt bárki ítélkezne, gondoljon bele, hogy egy olyan városban vagyunk, ami vonzotta magához a fegyveres szélsőségeseket a megelőző hónapban. ↩︎
10. Ha valaki nem ismerné fel ez irónia volt. ↩︎
11. Megjegyzem maga King nem volt ott a tüntetésen. ↩︎
12. 2013-ban a Shelby County v. Holder ügyben a legfelső bíróság ezt alkotmányellenesnek nyilvánította. ↩︎
13. Amiben a tőkeerős szövetségi állam az ellenfél ↩︎