Zapataista harcok Carranza ellen — 2. rész

Az előző rész ott marad abba, hogy Zapata a hegyekben kellet, hogy bujkáljon, és Morelos a kormányerők ellenőrzése alá került. A mostani részben megnézzük, hogyan reagált Zapata erre a helyzetre.


Változások a zapatisták oldalán

Zapatát azért nem olyan fából faragták, hogy egy vereség kedvét vegye. Többször is átélt hasonló szituációkat, úgy gondolta, ezt is meg fogja oldani. Először is átszervezte a megmaradt csapatait. Tlaltizapán feladása után nagyjából 5000 aktív katonája maradt. Ez talán végzetes katonai katasztrófának hangzik a 15-20 000 decemberi számokhoz képest, de ez nem így volt. A Felszabadítási hadsereg emberanyaga nem lett megtizedelve.

Fegyveres parasztok az asszonyaikkal

Itt talán egy kicsit érdemes kitérni a hadsereg sajátos működési rendszerére. Egy forradalmi hadsereg esetén talán nem annyira meglepő, de először is csakis önkéntesekből állt. Az már talán kevésbé magától érhető, hogy az alakulatok baráti-ismerősi (és ennek következményeképp alapvetően területi) alapon szerveződeltek. Ennek több következménye is volt. Egyrészt Zapata alakulatai elég nagy önállósághoz szoktak, emiatt nem rendelkezett teljes kontrollal az egyes alakulatok fölött, a katonák alapvetően az általuk választott vezetőjükhöz voltak lojálisak. Másrészt a katonák szabadon változtathatták az alakulatukat. Tehát, ha például valaki úgy döntött, hogy a parancsnoka nem megfelelő, akkor megtehette, hogy keresett magának egy másikat. Ennek megfelelően a konkrét alakulatlétszámok eléggé ingadoztak. Ebben közrejátszott az is, hogy a katonák jelentős része csak “félállásban” szolgált. A hadsereg gerincét helyi földművesek adták, akik elvárták, hogy elengedjék őket a birtokuk megművelésére. Ezt el is érték felettesseikkel szemben, mivel személyes kapcsolat kötötte őket egymáshoz. A gyakorlatban az a szabály volt életben, hogy a harci események szünetében bárki elhagyhatta az alakulatát, csak le kellett adni a fegyverét és a lovát. Így talán nem meglepő, hogy a létszám ezres nagyságrenddel változott hónapról, hónapra még normális körülmények között is.

Az 1916-os tavaszi vereség több okból is átalakulásra késztette ezt a hadsereget. Egyrészt korábban se bővelkedtek a hadianyagban, de a harcok során ennek is jelentős része is elveszett, elhasználódott. A korábbi létszám nagyjából harmadát tudták lőszerrel ellátni. Másrészt a területi kontroll elvesztésével az élelmiszer-utánpótlást sem lehetett nagy központokból megoldani. Harmadrészt az esős évszak májustól szeptemberig tart a tartományban, és Zapata és katonái is tudták, hogy ha elmulasztják a birtokok megművelését, akkor nem lesz mit betakarítani novemberben.

Erre reagálva Zapata lényegében hazaküldte /engedte hazamenni/ a hadsereg jelentős részét. Nagyából 5000 fő maradt. Ezt az aktív állományt 100–200 fős kisebb csapatokra bontotta. Ezek egy-egy előre meghatározott területen működő gerillaalakulatok lettek. Ez nem okozott túl nagy problémát. Az ismerősi rendszeren alapuló alakulatoknak ideális volt ez a létszám, illetve minden ilyen csapatnak természetesen volt egy területi határa, ahonnan a tagok származtak. Csak pár esetben személyes ellenszenv és/vagy rivalizálás esetén, illetve a nem morelosi katonák körében volt Zapatának kisebb problémája a szervezéssel. A zapatista főparancsnokság a következő hónapokban főleg általános tervezési, politikai, és logisztikai feladatokat látott el. A helyi alakulatok lényegében önállóan tevékenykedtek.

Július közepére ez az átszervezés meg is történt. Egy kétszáz fős alakulat 17-én meg is támadta Tlaltizabánt, és majdnem elfoglalta a helyőrséget. Ez úgy feldühítette Gonzaleset, hogy 19-én kiadott egy rendeletet, amit tanítani kellene, a hogyan ne csináljunk pacifikciót témakörben. Erről részletesebben később. Egy héttel később egy másik kétszáz fős alakulat támadta meg ugyanezt a helyőrséget.

Persze azért nem mindenki volt ilyen elszánt. Több csapatvezető a lőszerhiányt használva kifogásként, inkább csak lapult. Rosszabbá tette a helyzetet az, hogy közben azért beszedték a falvaktól az élelmiszert, néhányan még fosztogattak is. Zapata személyes szégyenként élte meg mindezt, és augusztus közepén elindult ezeknek a parancsnokoknak a letartóztatása valamint a hadseregből való kizárása.

Az aktív hadseregnek volt még egy nagyjából 2000 fős tartaléka is. Ők lényegében olyan önkéntesek voltak, akik hazamentek, de ha a helyi alakulatnak szüksége volt rájuk, azonnal rendelkezésre álltak. Általában a sebesültek, elesettek pótlása miatt kerültek behívásra.

Zapata és stábja1

A vereség nem csak a hadsereg átszervezésével járt. Politikai következményei is voltak. Korábban Zapata lényegében csak az Ayala-terv megvalósítására koncentrálta politikai tevékenységét. Ez kétségtelenül fontos volt Morelosban, de semmit sem mondott az északi peonoknak, cowboyoknak vagy a városi munkásságnak. A vereség után Zapata belátta, hogy ha nem nyit a többi csoport felé, akkor az idők végezetéig egyedül fog harcolni egy erősebb központi kormányzat ellen. Ennek megfelelően a zapatista központ nekiállt kidolgozni egy egész Mexikóra érvényes politikai programot. Ebben sokat segített az, hogy Zapata főparancsnokságán sok radikális értelmiségi dolgozott. A katonai vezetők majdnem mind földműves-paraszti származásúak voltak, de a főparancsnokság napi ügymenetét a radikális értelmiség irányította. Ilyen értelmiségi volt például: Antonio Diaz Soto y Gama, Gildardo Magaña, Miguel Mendoza Schwerdtfeger.

A carranzista hadsereg Morelosban

Carranza

Amíg Zapata el volt foglalva a politikai és katonai újraszervezéssel, addig a másik oldal se pihent. A carranzisták rendkívüli sok energiát fektette bele, hogy mindenki meggyűlölje őket. González egy pillanatig se akart úgy tenni, mint aki honfitársainak tekinti a morelosi lakosságot. Azon nincs mit csodálkozni, hogy katonai közigazgatás működött, de a kormányerők a legrosszabb elnyomó hadsereg példáját testesítették meg. Tlatizapán bevétele után bevezetésként legyilkoltak 286 civilt, köztük gyerekeket, de ez tényleg csak a hangolódás volt számukra. González, a korábban említett tlatizapáni rajtaütés után két nappal, 1916. Július 19.-én, kifejtette, hogy minden, a zapatistákat támogató civilt, beleértve nőket és gyermekeket, azonnal kivégeznek. A Vietnámban hírhedté vált „body count” előfutáraként érdekes, hogy a kivégzetteket amúgy a statisztikában az „ütközetben elesettek” között tüntették fel. Egy olyan államban ahol minden hetedik ember (gyerekeket, időseket és nőket is beleszámolva) a Zapatista hadsereg állományában volt néhány hónappal korábban, lényegében ez az egész lakosságot érintette.

Ez a politika a civil lakosság terrorját, és a hadsereg teljes morális mélyrepülését okozta. A carranzista katonák többnyire kényszer-sorozottak volta, rendkívül alacsony és bizonytalanul érkező fizetéssel. Ilyen körülmények között a fenti rendeletet sokan úgy értelmezték, hogy jogosítványt kaptak a fizetésük kiegészítésére. A kormányalakulatok végigfosztogatták az egész államot, ha valaki ellenállt csak rá kellet fogni, hogy együttműködik a zapatistákkal. Ehhez pedig még csak erőlködni se kellett, mert nem nagyon volt olyan ember, akinek legalább egy családtagja ne szolgált volna a Déli Felszabadítási hadseregben. Nem mintha a feletteseik nagyon zaklatták volna a katonákat a bizonyítással. A tiszti állomány inkább a fosztogatásban szerzett áru kereskedelmével foglalkozott. Naponta indultak az áruval megrakott vonatok Mexikóvárosba. Ott pedig nagy kereslet volt mindenre, mivel a korábbi évek harcai teljesen kimerítették Mexikó többi területét. Zapata másfél éves kontrollja után Morelos valóságos aranybányának tűnt a megérkező carranzistáknak. Áradoztak a bőséges állatállományról, a kitermeletlen famennyiségről és a felhalmozott élelmiszerről. Csupa olyan dologról, amiből hiány volt a fővárosban és északon. Ahogy az üzlet egyre inkább beindult, a tisztek egyre kevesebb időt töltöttek a műveleti területeken. Sokan közülük inkább a fővárosban laktak és üzleteltek.2

Pablo González Garza

González szeme előtt amúgy Morelos lakosságának teljese kicserélése lebegett. “Népszerű” elődjeinek (Diaz és Huerta) politikájához viszonyulva felújította a parasztság yukatáni kényszermunkatáborokba szállításának rendszerét is. A hegyvidéki kis falvak lakosságát, vagy legalább a munkaképes korú férfi lakosságát teljes egészében ki akarta telepíteni az államból. Az eredmény nagyjából ugyanaz lett, mint Huerta idejében. Amikor a hadsereg járőre megközelített egy falut, a lakosság a hegyekbe menekült, és nem is jött elő addig amíg azok látótávolságon belül voltak. A katonák persze végigdúlták közben a falut, de a végén megunták és visszamentek a laktanyájukba.

Ezek után talán nem lepődik meg senki, ha elárulom, hogy a Felszabadítási hadsereg kis rugalmas alakulatait nem sikerült a jelentős túlerőben lévő kormányerőknek megtalálni és felszámolni. A carranzisták lényegében semmiféle információt nem kaptak a lakosságtól, viszont a zapatisták mindent tudtak róluk. Azért egy Zala megye nagyságú területen, a XX. században, nem megtalálni 30 000 emberel 5 000-ret nem akármilyen teljesítmény.

1916. ősze

A lakosság támogatása ellenére Zapata nem lehetett teljesen boldog. Egyrészt fájdalmasan érintette a lakosság szenvedése, másrészt azért, mert az idő nem neki dolgozott. Minden egyes elhurcolt paraszt az ő hadseregéből hiányzott, minden egyes felégetett termőföld az ő katonáinak élelmezését nehezítette. Az alapvetően mindig mezőgazdasági többlettel rendelkező államban élelmiszerhiány kezdett kialakulni őszre. Fenn állt a veszélye annak, hogy a zapatistáknak kényszert kell alkalmazniuk az élelmiszer-utánpótlás biztosítására. Ez viszont aláásta volna a lakosság támogatását, és végül elvesztették volna az egyetlen esélyüket a túlélésre. Katonailag sem volt túl rózsás a helyzet. Bár le-le csaptak a kormányerőkre, de a kis alakulataiknak nem volt esélye jelentős kárt okozni a sokszoros túlerőben lévő ellenségnek. Lényegében a túlélésért, időhúzásért harcoltak, és maguk se látták hogyan fog megfordulni a helyzet.

Ekkor a Zapata egy zseniálisat húzott, legalábbis szerintem. Katonái korábban nem akartak Morelos-on kívül harcolni. Neki meg nem volt hajlandósága és eszköze se arra, hogy az önkénteseit rávegye erre.3 A parasztok annyira ragaszkodtak a földjeikhez, hogy nem voltak hajlandók az ország távoli távoli részére menni. A helyzet most megváltozott. A katonák harapófogóba kerültek. Választhattak, vagy a saját ismerőseik, támogatóik ellen alkalmaznak erőszakot, vagy máshonnan szerzik be az ellátmányt. Ez erős feszültséget keltett közöttük. Néhányan fegyverletételt javasoltak, ők voltak a kisebb probléma. A nagyobb baj azokkal voltak, akik elkezdtek erőszakot alkalmazni a lakossággal szemben. Zapata ezt nem tűrte. Október 26-án kiadott egy rendeletet, hogy bárki aki ilyesmit követel, azt ki kell végezni. De ez persze nem oldotta meg a az ellátási problémát. Az már segített, hogy elrendelte a katonai akciók beszüntetését az állam területén. Helyette a környező államokban kezdtek el támadásokat végrehajtani. Lényegében — a kalandozó magyarokhoz hasonlóan — Morelosből kiindulva portyákat szerveztek a környező államokba. A célpontok is megváltoztak. Míg korábban katonai elvek alapján lettek kijelölve, ezentúl politikai döntések születtek.

Ennek több eredménye is lett. Egyrészt a katonáinak sokkal könnyebb lett az akciókat végrehajtania. Mivel nem katonákat, hanem civil célpontokat támadtak, kisebb volt az ellenállás. Másrészt a környező államokban nem állomásozott akkora haderő, mint Morelosben, így nem tudtak olyan gyorsan, és akkora csapatokat küldeni ellenük. Harmadrészt a portyák csökkentették helyi lakosságra nehezedő nyomást is. Azt a rekvirálást amit nem akartak végrehajtani a saját ismerőseiken, azt a szomszédos államokban már gond nélkül megtehették anélkül, hogy veszélyeztették volna a morelosi lakosság támogatásnak elvesztését.

Az új taktika nagyszerűen bevált. A legaktívabbak, mint például Everardo González és Valentín Reyes Nava például heti két-három alkalommal végzett rajtaütést4. Az első országos hírverést keltő eredményre se kellet sokat várni. Október 4-én megtámadták a Xochimilco vízemelő telepet. A jelenleg nemzeti parként működő terület volt Mexikóváros egyik fő vízellátó forrása ebben az időben. Az összecsapást gyakorlatilag lehozta az egész mexikói sajtó, és sokakban felmerült, hogy a kormány túl optimista a zapatisták felszámolásával kapcsolatban.

A következő igazán nagy durranás — szó szerint — november 7-én volt. A főváros közvetlen előterében felrobbantottak egy vonatot, majd a biztonság kedvéért még szét is lőtték. Annyira közel volt, az akkor még sokkal kisebb fővároshoz a támadás, hogy a belvárosból lehetett látni az égő vonat füstjét és hallani a lövéseket. A támadásnak körülbelül 400 halálos katonai és civil áldozata volt. Nem tudni, hogy szándékosan, vagy véletlenül, de az akció épp akkor történt amikor Gonzales a hadügyminisztériumban volt kihallgatáson Obregon hadügyminiszternél. Mondani se kell, hogy az elnök nem volt elragadtatva, és González elég rosszkedvűen utazott vissza Cuernavacába a főhadiszállására. A rosszkedvét ki is nyilvánította. Rendeletbe adta, hogy:

  • senki nem hagyhatja el a bejegyzett lakhelyének települését, csakis egyedi utazási igazolással;
  • akit ilyen igazolás nélkül találnak, azt a személyi identitás megállapíása után egyből agyonlőhető;
  • szintén azonosítás után kivégezhető, ha valaki kölcsönadja dokumentumát valakinek;
  • ha valaki 100 méterre megközelít egy vasútvonalat és nem tudja megindokolni miért, az szintén kivégezhető;
  • és persze a szokásos: aki együttműködik, akár passzívan is a zapatistákkal.

Tehát röviden: tovább dolgozott a civil lakosság és a kormány megbonthatatlan és örök barátságán. A sok kivégzés, elhurcolás és fosztogatás közepette viszont valamiről elfeledkezett. Ez pedig, hogy a katonák nagy része Észak-Mexikó félsivatagi, füves területéről származott. Ők ekkor már hónapokat töltöttek, gyakorlatilag mindenféle egészségügyi ellátás nélkül a számukra szokatlan hegyvidéki, nedves éghajlaton. A kormányerők kötelékében valahogy senkinek nem jutott eszébe, hogy a harctéri egészségügyi ellátáson kívül valami másra is szükség lenne. Ennek megfelelően néhány adag morfiummal a táskában teljesen tehetetlenül nézték amikor novemberben egyszerre ütötte fel a fejét tömegesen a hastífusz, a malária és a vérhas. A helyzeten csak rontott, hogy az állomány teljesen a pénz bűvöletébe eset. Amikor egy kevés gyógyszer érkezett a fővárosból, akkor azt a tiszti állomány nagy része inkább a fekete piacon értékesítette. November közepére kb. 6-7 000 kormány katona volt harcképtelen járványügyi okokból.

González helyzetét az is nehezítette, hogy kezdett elfogyni a politikai türelem a fővárosban az irányába. Az általa irányított 30 000 főre egyre többen jelentették be az igényüket. Egyrészt ugye a szomszédos államokban a zapatistáknak is5 köszönhetően tovább romlott a biztonsági helyzet. Másrészt északon, Villának köszönhetően egyre feszültebb lett a viszony az USA és a Mexikói kormány között. Ennek megfelelően a hadügynek minél több katonára volt szüksége, az északi határon.

A zapatista offenzíva

A fenti események következtében az erőegyensúly fokozatosan a zapatisták oldala felé mozdult el. November végén a parasztok a betakarítást is befejezték, így több idejük maradt a harcra is. Erre nem is kellett sokat várniuk, december 1-én Zapata általános offenzívát indított az állam visszafoglalására.

A számszerű hátrányban lévő, de motivált parasztcsapatok nyomása alatt a kormányerők végül összeroppantak. Még decemberben úgy ahogy állták a sarat. De januárban, azzal párhuzamosan, hogy rájöttek a központi kormány nem fog újabb erősítést küldeni nekik, elfogytak. A tiszti kar, és a példájuk után a sorállomány is, inkább arra koncentrált, hogy még egy utolsót keressen az egész megszálláson, mintsem, hogy az életét kockáztassa. 1917. január 17.-én a zapatisták visszafoglalták Cuernavacát. Ezután a carranzinsták pánikszerűen kiürítették egész Morelost.

Zapata megint uralta ez egész szövetségi államot, de mindenki tudta, hogy nem ez volt az utolsó kör a történetben. A következő részeben megnézzük mi történt 1917-1918 folyamán.


Lábjegyzet

  1. Nem sikerült mindenkit beazonosítanom a képen, de akiket tudok: középen ül maga Zapata, balról a testvére ül, kettőjük között hátul áll Soto y Gama, A kép jobb szélén áll Magaña.
  2. †Aranyos történet ezzel kapcsolatban, amit egy Mrs. Smith nevű angol hoteltulajdonos naplója őrzött meg: a hölgynek volt egy hotelje Morelosban még a háború előtt, de a harcok miatt a fővárosba költözött. Egyik nap felkereste őt néhány carranzista tiszt három fürdőkáddal egy szekéren. Kérték tőle, hogy azonosítsa be a kádakat, hogy az ő hoteljéből származnak-e? Miután a hölgy megtette és megörült, hogy a kormányerők valamit visszaadnak neki, a tisztek közölték vele, hogy el van tévedve. Az azonosítás azért kellett, mert így jobban eladhatók a kádak.
  3. Ez volt az egyik oka, hogy Zapata nem nagyon támogatta Villát korábban.
  4. Az ő esetükben ebben az aktivitásban biztos, hogy közrejátszott, hogy mindketten Mexikó szövetségi állam területéről származtak. Mindketten csak a veresége után kerültek Morelosba, és jó helyismerettel és kapcsolatokkal rendelkeztek a főváros környékén.
  5. Az „is” nem véletlen. Zapata mellet több felkelő is működött Mexikó területén ebben az időben. A leghíresebb közülük egyértelműen Pancho Villa. De a szomszédos szövetségi államok szempontjából sokkal fontosabb volt Félix Díaz Prieto, a megbukott Díaz elnök unokaöccse. Az általa vezetett felicistas erőknek jelentős anyagi forrásaik voltak, és bár Zapata politikailag soha sem volt hajlandó nyitni feléjük, azért katonailag együttműködött velük.

Hírdetés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s